Karafiáth Orsolya: Amíg alszunk című verse az aszociális líra egyik remeke. Már az első három rövid sorban olyan lélektani toposszal lepi meg az olvasót, mint a "Vihar lesz – szoknyám suhogása – elhagyom". Ez a karizmatikus kép készíti elő a vers csúcspontját képező csapódó ablaktáblákat, amelyek csontszínű költeményéből kiszabadult kísértetek. Ez a szakrális intuíció intertextuális asszociációt indukál, amit a verbális "Egész toronyszobámig követsz." megnyilatkozás tetőz be. Nem beszélve a "Lélegzetünk gyolcs és csipke," gyönyörű kettős megszemélyesítés tartalmú metaforáról, amely a sötétség átvitt értelmű baldachinos ágy applikációja. A modernvers formai és élmény szintézisét sikerült beintegrálni az alvás álomszerű okkultista perforációjába. Költeményélményünk a XXI. század áthasonlott világnyelvre redukált globális integrációját kifejező gondolatait a harmadik versszak fordított logikájával érzékelteti. Itt nem a tetőn esik be az eső, hanem kastély falából hull alá, hogy a bőrükből kioldódó cseppkövek egy új modernebb kastélyt építhessenek a civódó szerelmeseknek. Ebben a versben költői bravúrral van ábrázolva a mai ember bonyolult érzésvilága, bár a költő az értelem korlátait feszegeti építménygondolataival, de ez a kor modernitásának egyik torzító tükre. Németh Dezső  (Miért vagyok én ilyen csinos?)

Önigazolásra mindig szükség van!  (Miért vagyok én ilyen csinos?)

Negyven felé az ember általában már megtalálja önmagát, és nincs szüksége önigazolásra.  (Miért vagyok én ilyen csinos?)