Azt mondják néha részeg társaságban a sértődött írók, egy-egy negatív recenzió után, hogy az elvetélt írókból lesznek a legvéresebb szájú kritikusok. Nos, ezt nem tudom, én csak azt állíthatom, hogy belőlem azért lett költő, mert elvetélt zenész vagyok.

Már gyerekként, nagycsoportos óvodában beírattak a szüleim szolfézsra, ez volt az úgynevezett zeneovi, mert azt hitték és remélték, bennem valamiféle tehetség lapul. Eztán egészen gimnázium végéig jártam zeneiskolába, tanultam először furulyázni, majd váltottam hegedűre, végül gitárra. Az első furulyatanárom borzalmas bácsi volt, nem egy tanár-típus, állandóan üvöltözött velem és a barátnőmmel, Hédivel, elhordott minket mindenféle tehetségtelen barmoknak (hét-nyolc évesek voltunk), és ha nem ment a darab, akkor a fejünkön verte a ritmust. Egy kép örökre bennem marad: ahogy ott ül a halásztelki kultúrház szobájában, mindig magába roskadva, feje felett egy Lenin-kép, ő is hasonlított Leninre, és a hangszerével hadonászva üvölti: „Ez nem zene! Ez nem zene!” Őt egy évig tűrtük, aztán sírva mondtam anyuéknak, ha nem lesz más tanárom, sosem zenélek többé. Amúgy is utáltam akkoriban mindent, ami klasszikus zene, mert otthon állandóan az szólt, főleg Bach és Mozart, Verdi, Beethoven, a szünetekben meg egy kis levezető Pink Floyd. Ezeket mind csak később szerettem meg. A horror-bácsit Zsuzsi néni követte. Bár a tehetségemről ő sem volt meggyőződve, nagyon rendes volt, órákig türelemmel viselte a bénázást. És Hédi gusztustalanságait, aki a zeneórákon kifejlesztette, hogyan kell a taknyát ritmusra ki-be lógatni.

Később, már Újpesten, mikor tizennégy elmúltam, beleszerettem a hegedűbe, és a hegedűtanáromba. Az volt az álmom, hogy elsőhegedűs legyek, és hogy ő legyen a férjem. Ez a láng évekig éltetett, és nem zavart az sem, hogy a környezetem nem értékelte erőfeszítéseimet, mi több, anyáék mindig beállítottak a fürdőbe, hogy ott gyakoroljak, a felettünk lakó asszonyt idegesítendő. Aztán egyszer meghallottam egy telefonbeszélgetést, gimi másodikos voltam. Anya és a hegedűtanár-szexisten beszélgettek. Arról, hogy el kellene nekem magyarázni, hogy ne ápolgassak vérmes reményeket ezzel a zenei dologgal kapcsolatban. Mert semmi, de ismételten semmi tehetségem nincsen. Az egyik hegedűmet két hét múlva elcseréltem egy gitárra. A másik még megvan, szegény eltörött, egyszer majd megcsináltatom, és csak úgy, hobbi-szinten újra elkezdek játszani. Ha máshol nem, hát a fürdőszobában.

A gitár se ment jobban, autodidakta módon, a Muszty-Dobaiból próbálkoztam. És írtam a dalokat, a Börtön ablakában és az Ohio után szabadon, próbálkoztam Cseh Tamással, de sajna ebben sem voltam jobb. Ezek a kudarcok vezettek végül a versíráshoz. Olyan szövegeket akartam létrehozni, amik dallamosak, zeneiek, hasonlítanak ahhoz az érzéshez, amit egy zenemű meghallgatása ad.

Egy ideig jól elvoltam ezzel, de a hiány csak bennem volt. Meg a frusztra, hogy nekem miért nem volt soha zenekarom, mikor azt érzem, én lehetnék a haza frontembere, ha lenne hangom. Így aztán 2001 decemberében rejtélyes körülmények és furcsa kézmozdulatok kíséretében létrehoztuk a másik Nagymesternővel az EBK-t, azaz az Elektrik Bugi Kommandót. Terjesztettük, hogy mi vagyunk a legnagyobb magyar ló-zenekar, mígnem egyszer csak meghívtak minket a Trafó Bárjába, az Amorf Ördögök előzenekarának. Na, ekkor kicsit megijedtem, mert nem volt zenekar. Egy hét alatt szedtük össze a tagokat és írtuk meg azt a csodás hat dalunkat, aminél azóta sincsen több. Megalkottam a lóálarcokat, és aztán valóban felcsendültek lovakról és disznókról szóló slágereink, a Vérhóhér dala, a Bring back my póni to me, és a társaik. Péterfy Bori mesélte később, hogy belehallgatott a produkcióba, ahogyan nyerítünk, hörgünk és visítunk – azóta borsódzik a háta. A youtube-on ha valaki rákeres így: Elektrik Bugi Kommandó ünnepel – képet kaphat rólunk. Azóta írtunk egy forgatókönyvet is a zenekarról, ha minden jól megy, a filmet bemutatják a filmszemlén. Ott profi álarcok készültek, az egyiket fel is próbáltam a forgatáson:

De még mindig azt éreztem, hogy nem elég. Dalszövegeket szerettem volna írni, és azt is megadta a sors, hogy ez beteljesüljön. Azóta sokaknak írtam már, a legbüszkébb a Koncz Zsuzsának írt Olvadás című dalomra vagyok: gyerekkori álmaim közé tartozott, hogy egyszer neki írhassak szöveget. Végül rájöttem, úgy élhetem ki a leginkább magam, ha a saját lemezálmaimat valósítom meg. Így született meg a Maffia Klub című film zenéje tavaly, melyben a regényem női főszereplői fakadnak dalra – 12 dal, 12 díva, valamint idén a Fekete Macska, mely a könyvemhez készült,és tényleg konkrétan megálmodtam az egészet. De nem tudok pihenni. Máris a következő zenei projekt van a fejemben, egy meselemez, kicsiknek szóló sanzonpunk (ez a Fekete Macska műfaja is) dalokkal.

Közben meg látom, hogy utánoz a világ. Míg ittam, többször megkaptam, hogy én vagyok a magyar irodalom Amy Winehouse-a. Most meg itt az a parókás. Aki szerintem inkább a zene Karafiáth-ja.