Semmi nem úgy megy, ahogy elterveztem, a blog is döccen egyet ilyenkor, érthető módon. Persze mindenki azt kapja, amit megérdemel, én mégis titokban abban reménykedtem, na, én majd mást kapok, a túlvállalásból nem lesz túlburjánzás, a feladatok nem terítenek le, nem gyűrnek maguk alá. Reméltem, ha én mindent megteszek, a másik oldalon is hasonlóan működik a szerkezet, tehát nem mások hülyesége miatt fogok én magam kellemetlen helyzetekbe keveredni. A vonat nem vár, idézem Demjént, és még mindig tudok nevetni húgom primkó átiratán, hogy „Jöjj vissza Sándor”, de azt hiszem, egy kicsit kisiklott az életem.

Az utóbbi hetekben elszakadt a cérna: sosem hittem volna, hogy egyszer csak, egy szerdai estén egy étteremben törik el a mécses, este tíz felé, és hajnalban csak a nyugtatók segítenek valamelyest. Barátnőm és énekesnőm, Evelin másnap (persze a hajnal adás után, mert egész héten reggeli műsort vezettem) édesen megkérdezte, olvastam-e kedvenc idegzsibbasztóm mellékhatásairól valamit. Hogy minimum agyérgörcs, vagy azonnali szívleállás. Nos, ezért dobom ki egyből a kis kísérőpapírt, mert ha én mellékhatásokról olvasok, egyből jelentkezik rajtam a ritkától a gyakoriig minden.

 

Olyan lettem, mintha örökké álarcot viselnék, reggeltől estig bájosan mosolygok, igyekszem senkit sem megsérteni – ez megy a legnehezebben. Most értem meg azokat a barátaimat, akik évek óta ezt tolják: három-kettő-egy gyerekkel, munkahellyel, alkotással: nagyjából reménytelen feladat egy napot összehozni. Vagyis hát a nap kegyetlenül megy előre, csak mi vonszolódunk benne kissé lassabban. Reggelente tényleg úgy érzem magam, mintha a Holtak ébredése ’68-as castingjára indulnék. Ha nem léteznének dekorkozmetikumok, valóban el kellene mennem remetének.

Mert oké, elindul a hajnal, direkt kissé hideg a zuhany, négy adagnyi kávé, szegény taxist előre sajnálom, mert csak odavakkantom, hogy ha elaludnék, keltsen fel a végállomáson. A sminkesre rávicsorgok, a szerkesztő – aki pedig jóval előbb ott van – próbál lelket önteni belém. Aztán én valószínűleg teljesen fura típus vagyok: ahogy a kamerák elé kerülök, elmúlik minden rossz. És az idő ismét felgyorsul. Ám amikor vége az egészen, összeesek, mint egy rongycsomó. Nem dob fel már a vásárolgatás sem, csak az ágyam és a kiscicám, aki persze joggal van megsértődve rám: alig törődöm vele. A ruhák állnak ruhazsákokban és halmokban, a hajaim szerte a lakásban: rémületes. Teljesen kész vagyok. Csak két lemezt tudok hallgatni, nyilván a sajátomat, a Fekete Macskát, és Bíró Eszter új albumát. Van rajta egy Kányádi vers, amely éppen az idő múlásáról szól, Herczku Ágival éneklik, ismétlésre kapcsolom, és még jobban sajnálom magam.
 

Ami legjobban hiányzik, az az, hogy végre valahová ne konkrét céllal menjek – ne csak úgy jussak el egy buliba, hogy előtte már lemoderáltam egy estet, vagy levezettem egy gálát, vagy megnyitottam egy kiállítást, mert sajnos onnantól az egész program csak visszaszámlálás, valahogy megpróbálok kitartani, de csak és kizárólag arra tudok gondolni, mikor kerülök már ágyba és meddig alhatok, milyen keveset még az ébredésig. Az a legnagyobb baj, hogy a lámpaláz az évek során nem csökken. Még mindig remeg a kezem az első percben, pedig számtalan dolgot megszerveztem, lemenedzseltem, végigbeszéltem már – még mindig olyan stresszben vagyok előtte, hogy megőrülök. És a stressz kimerít. A kimerültség pedig éppen a bájos kis mosolyt tünteti el a szám szegletéből.

 

De ma este nagy este lesz: Koncz Zsuzsa koncert a Müpában. A hét gyöngyszeme, mi több, az egész évé.

A legnagyszerűbb művésznőink egyike, mindegyik lemezét szeretem, elképeszt, hogyan tud ennyi éven át ilyen maradni, és ennyit adni a közönségének. Az utolsó kép tavaly márciusban, Berlinben, a CHB-ban készült, ahol én vezettem vele egy beszélgetést. Elképesztő volt, ahogy a német rajongói is körbevették, szerették, mintha nem is egy másik országban lennénk.

 

Az ilyen estékért és találkozásokért éri meg nekem az állandó pörgés és idegbaj, ha nem így élnék, ezekből a lelkesítő találkozásokból is kevesebb jutna. Szombaton prae.hu buli a Zappában, addig is kitartást mindenkinek, de legfőképp magamnak – az egészséges önzésem utolsó, elhaló sóhaja ez…

 

Főfotó: Marjai Judit

Koncz Zsuzsa és én: húgom

Színpadon Zsuzsával: CHB archívum

Fekete-fehér: Tóbiás

Álarcos, sapkás, geo-ruhás: Pénzes Kristóf

Sínek: Lukács Dávid