2010. 01. 05.
Miért vagyok én ilyen csinos?
Mióta vissza tudok emlékezni, az öltözékeimen mindig nevettek. Mostanában is kiemelik a rólam szóló írások, hogy kissé különös az outfitem. Nos, ez szerintem nem így van. Egyszer egy barátnőmnek ki is fejtettem, hogy a fejemben élő minták helyett én a magam módján puritánul nézek ki. Ha valóban tükrözhetné a viseletem az elképzeléseimet, kissé meghökkenne a világ.
Nagyon régen kezdődött. Anya remekül tudott kötni, horgolni és varrni, a cuccaim gyerekkorom óta az ő keze munkáját dicsérik. Ha nekem pingvines-bolyhos melegítő kellett csillagokkal teliaggatott, tépőzáras télikabáttal – hát azt kaptam. Sosem voltam divatos, szerettem a harsány színeket, az boldogított, ha magam választhattam ki a fonalat, az anyagokat. Imádtam a színes gombokat, kedvenc boltom a Röltex volt. Anya járatta a Burdát (illetve az ismerős kamionos hozott neki),valamint az Ez az divatot, hamar megtanultam a szabásmintákat értelmezni, a méretezést lekicsinyíteni, a szálirányt beállítani. Ha ránéztem egy anyagra a kirakatban, már össze is állt, hogyan fog ezen festeni a csipke, vagy a rávarrt kiscsirke és robotember, melyik ujjára vasalhatjuk rá Hófehérkét. Különösebben nem zavart, hogy a többiek kinevetnek. Illetve csak eleinte nevettek ki, később inkább csak irigykedtek, azt hiszem. De akkoriban még védett közegben voltam, a halásztelki általánosban, a fővárosba később költöztünk, általános ötödik után. Itt úgy néztek rám, mint egy csodabogárra. S mint minden kiskamasz, én illeszkedni akartam, kértem a családot, vegyenek nekem olyan cuccokat, amilyenek a többieknek vannak, nem akarom, hogy mindenki rajtam röhögjön. Két évig próbáltam beolvadni, de aztán nem bírtam tovább. Egy piros, bili-forma kalap és egy zöld, törökmintás nadrág törte át a gátat. Újra elkezdtem ruhákat tervezni, a pipacsos nadrágszoknyát, tengerészjelmezt, neonzöld kezeslábast. Máig megvannak a tervrajzaim, egy-két fotó még őrzi a kreációkat. A nyolcadikos ballagásomra készült el a csúcsmodell, egy puffos ujjú habselyem ing – ezt még huszonévesen is viseltem.
A gimiben elszabadult a pokol. Úgynevezett alteros lettem, kitágult a képzeletem. Az osztálytársaim nem győzték rám kitalálni a gúnyneveket. A Zsákbavarrott évekig tartotta magát, a FlowerPower harmadikban élt, egész negyediket Vranyecska, a csehszlovák traktoroslányként töltöttem. De nem zavart. Vettem zsákszámra a bizsukat, a bőröket, magam varrtam a tarisznyámat, fűztem bőrből és gyöngyökből az ékszereket. Batikolni nagyon szerettem, készültek a ruhák és pólók. Felkutattam a telken a régi cuccokat, apa trapper farmerét, anya csíkos nyári dresszeit, nagyi kendőit.
.jpg)
Megvarrattam Koncz Zsuzsa ruháját, melyet az Élünk és meghalunk című albumon viselt – mivel a méreteim gimi óta nem változtak, évente egyszer mindig felveszem. Amúgy sem dobom ki az igazán klassz cuccokat, ezért növöm ki folyamatosan a lakásokat. Senki nem hinné el, hogy egykor, 18 és fél évesen két bőrönddel startoltam, és hogy most egy hatalmas lakásban nem férek el. Pedig kéthavonta nagy ajándékozásokat rendezek, de még így is. Megvan az a jelmezem is, amit még szalagavatóra vettem, egy iparművésztől, igazi reneszánsz ruha – már 15 éve nem volt rajtam, valami igazán különleges alkalomra tartogatom. Mert én nagyon megbecsülöm a holmiimat – mindegyiknek megvan a története. Tudom, melyik brosst hol vettem, a kedvenc fülbevalómat például Mallorcán, első igazi tengeribetegségem emlékére. Tudom, melyik cipőm hol ragadt hozzám,
melyik karkötőt vettem a berlini Flohmarkton, melyik ruhámat kitől kaptam, satöbbi. Vadászni szeretek a legjobban. Szoktam mondani, hogy a turkálók belőlem élnek. Körülnézek, már látom is a rejtett kincseket, tudom, hogy egy virágkoszorú melyik táskámhoz és szoknyámhoz fog passzolni. A nagy tömegű ruházati terméknek az a haszna, hogy előbb-utóbb valami mindenhez passzolni fog. A bolhapiacok és leértékelések is a favoritjaim. Az összes online aukciós oldalon regisztráltam. Legjobb külföldön portyázni – olyan érdekességekre bukkanok, amilyenekre itthon soha. Olyan vagyok, mint egy saját szakállra dolgozó denevér-asszony: csak jót találok magamnak… Az egész föld a vadászterepem.
.jpg)
Ehhez jönnek az ajándékok. Mindig remek dolgokat kapok, idén karácsonykor is én lettem a legszebb karácsonyfa. Az a fura, hogy nekem szinte minden jól áll. A sminkesek el vannak ragadtatva az arcomtól, hogy mennyire szabályos, és így milyen könnyen alakítható. És minden haj jól áll. Sokan kérdezik tőlem, miért hordok állandóan vendéghajat. Nos, nem hordok mindig, de valamivel kell díszítsem a fejem. Ezért van annyi haj-és fejdíszem, csatocskám, és igen, parókám is. A paróka nem más, mint ugyanolyan kiegészítő, mint egy édes táska, vagy egy fura színű rúzs. Az öltözködés kaland – gondoltam mindig, így akadtam rá arra a tervezőlányra is, aki az utóbbi időben segít kiegészíteni, kiteljesíteni magam.
.jpg)
Egyszer csak megláttam egy hirdetését a Narancsban, a fentebb idézett mottóval. Két évig nem mertem megkeresni, pedig akkor már láttam több munkáját (www.tothvirag.tv) , és el voltam ragadtatva tőlük. Aztán egyszer mégis meg mertem írni a levelet – és azóta öltöztet engem. Irigylem a fantáziáját. Illetve ez rossz szó – inkább nagyon elismerem. Már készített nekem kígyóasszony jelmezt is, ő csinálta azt a macskajelmezt is, amit a lemezborítón viselek.
.jpg)
Úgy gondolom, az öltözködésnek tükröznie kell a jellemet – akár az abszurditásig elmenően. Ezért bátran aggatok magamra mindent. Nem érdekel, ki mit szól hozzá. Most is, Angliában, megvettem egy zsáknyi hülyeséget a flamingós ingtől a pink-piros fejdíszig. Kérdezték a vendéglátóim, hogy ezt a sok szart hová tudom felvenni. Hová? Hát bárhová. Legát szerint jól fejlett papagájizmusban szenvedek. Szerintem csak remek az ízlésem. Minden belefér.
.jpg)
Fotók
Sámfa és Batman, Macskanő: Marjai Judit
Portré: Burger Barna
Nagyon régen kezdődött. Anya remekül tudott kötni, horgolni és varrni, a cuccaim gyerekkorom óta az ő keze munkáját dicsérik. Ha nekem pingvines-bolyhos melegítő kellett csillagokkal teliaggatott, tépőzáras télikabáttal – hát azt kaptam. Sosem voltam divatos, szerettem a harsány színeket, az boldogított, ha magam választhattam ki a fonalat, az anyagokat. Imádtam a színes gombokat, kedvenc boltom a Röltex volt. Anya járatta a Burdát (illetve az ismerős kamionos hozott neki),valamint az Ez az divatot, hamar megtanultam a szabásmintákat értelmezni, a méretezést lekicsinyíteni, a szálirányt beállítani. Ha ránéztem egy anyagra a kirakatban, már össze is állt, hogyan fog ezen festeni a csipke, vagy a rávarrt kiscsirke és robotember, melyik ujjára vasalhatjuk rá Hófehérkét. Különösebben nem zavart, hogy a többiek kinevetnek. Illetve csak eleinte nevettek ki, később inkább csak irigykedtek, azt hiszem. De akkoriban még védett közegben voltam, a halásztelki általánosban, a fővárosba később költöztünk, általános ötödik után. Itt úgy néztek rám, mint egy csodabogárra. S mint minden kiskamasz, én illeszkedni akartam, kértem a családot, vegyenek nekem olyan cuccokat, amilyenek a többieknek vannak, nem akarom, hogy mindenki rajtam röhögjön. Két évig próbáltam beolvadni, de aztán nem bírtam tovább. Egy piros, bili-forma kalap és egy zöld, törökmintás nadrág törte át a gátat. Újra elkezdtem ruhákat tervezni, a pipacsos nadrágszoknyát, tengerészjelmezt, neonzöld kezeslábast. Máig megvannak a tervrajzaim, egy-két fotó még őrzi a kreációkat. A nyolcadikos ballagásomra készült el a csúcsmodell, egy puffos ujjú habselyem ing – ezt még huszonévesen is viseltem.
A gimiben elszabadult a pokol. Úgynevezett alteros lettem, kitágult a képzeletem. Az osztálytársaim nem győzték rám kitalálni a gúnyneveket. A Zsákbavarrott évekig tartotta magát, a FlowerPower harmadikban élt, egész negyediket Vranyecska, a csehszlovák traktoroslányként töltöttem. De nem zavart. Vettem zsákszámra a bizsukat, a bőröket, magam varrtam a tarisznyámat, fűztem bőrből és gyöngyökből az ékszereket. Batikolni nagyon szerettem, készültek a ruhák és pólók. Felkutattam a telken a régi cuccokat, apa trapper farmerét, anya csíkos nyári dresszeit, nagyi kendőit.
Megvarrattam Koncz Zsuzsa ruháját, melyet az Élünk és meghalunk című albumon viselt – mivel a méreteim gimi óta nem változtak, évente egyszer mindig felveszem. Amúgy sem dobom ki az igazán klassz cuccokat, ezért növöm ki folyamatosan a lakásokat. Senki nem hinné el, hogy egykor, 18 és fél évesen két bőrönddel startoltam, és hogy most egy hatalmas lakásban nem férek el. Pedig kéthavonta nagy ajándékozásokat rendezek, de még így is. Megvan az a jelmezem is, amit még szalagavatóra vettem, egy iparművésztől, igazi reneszánsz ruha – már 15 éve nem volt rajtam, valami igazán különleges alkalomra tartogatom. Mert én nagyon megbecsülöm a holmiimat – mindegyiknek megvan a története. Tudom, melyik brosst hol vettem, a kedvenc fülbevalómat például Mallorcán, első igazi tengeribetegségem emlékére. Tudom, melyik cipőm hol ragadt hozzám,
melyik karkötőt vettem a berlini Flohmarkton, melyik ruhámat kitől kaptam, satöbbi. Vadászni szeretek a legjobban. Szoktam mondani, hogy a turkálók belőlem élnek. Körülnézek, már látom is a rejtett kincseket, tudom, hogy egy virágkoszorú melyik táskámhoz és szoknyámhoz fog passzolni. A nagy tömegű ruházati terméknek az a haszna, hogy előbb-utóbb valami mindenhez passzolni fog. A bolhapiacok és leértékelések is a favoritjaim. Az összes online aukciós oldalon regisztráltam. Legjobb külföldön portyázni – olyan érdekességekre bukkanok, amilyenekre itthon soha. Olyan vagyok, mint egy saját szakállra dolgozó denevér-asszony: csak jót találok magamnak… Az egész föld a vadászterepem.
Ehhez jönnek az ajándékok. Mindig remek dolgokat kapok, idén karácsonykor is én lettem a legszebb karácsonyfa. Az a fura, hogy nekem szinte minden jól áll. A sminkesek el vannak ragadtatva az arcomtól, hogy mennyire szabályos, és így milyen könnyen alakítható. És minden haj jól áll. Sokan kérdezik tőlem, miért hordok állandóan vendéghajat. Nos, nem hordok mindig, de valamivel kell díszítsem a fejem. Ezért van annyi haj-és fejdíszem, csatocskám, és igen, parókám is. A paróka nem más, mint ugyanolyan kiegészítő, mint egy édes táska, vagy egy fura színű rúzs. Az öltözködés kaland – gondoltam mindig, így akadtam rá arra a tervezőlányra is, aki az utóbbi időben segít kiegészíteni, kiteljesíteni magam.
Egyszer csak megláttam egy hirdetését a Narancsban, a fentebb idézett mottóval. Két évig nem mertem megkeresni, pedig akkor már láttam több munkáját (www.tothvirag.tv) , és el voltam ragadtatva tőlük. Aztán egyszer mégis meg mertem írni a levelet – és azóta öltöztet engem. Irigylem a fantáziáját. Illetve ez rossz szó – inkább nagyon elismerem. Már készített nekem kígyóasszony jelmezt is, ő csinálta azt a macskajelmezt is, amit a lemezborítón viselek.
Úgy gondolom, az öltözködésnek tükröznie kell a jellemet – akár az abszurditásig elmenően. Ezért bátran aggatok magamra mindent. Nem érdekel, ki mit szól hozzá. Most is, Angliában, megvettem egy zsáknyi hülyeséget a flamingós ingtől a pink-piros fejdíszig. Kérdezték a vendéglátóim, hogy ezt a sok szart hová tudom felvenni. Hová? Hát bárhová. Legát szerint jól fejlett papagájizmusban szenvedek. Szerintem csak remek az ízlésem. Minden belefér.
Fotók
Sámfa és Batman, Macskanő: Marjai Judit
Portré: Burger Barna