Buknak fel a múlt pokoli bugyraiból a férfinevek, a torzult fizimiskák, a pellengérre állítható tettek. Olyan mennyiségben, hogy nem győzök szelektálni, csak bámulok, pereg a belső mozi, hol nevetek, hol kiül a döbbenet az arcomra – de olyan elemi erővel, mintha nem is velem történt volna mindez. Pedig velem történnek a dolgok, aztán bennem múlnak el. Na, de most nézzük, kik maradtak, kik kerülnek ki a szégyenfalra, hogy emlékük sose halványuljon: hogy megkapják a megérdemelt mocsári tónusokat.

Ez még a stoppos időkben történt (számolatlan szép és vidám kaland is kötődik ide). Gimi vége felé járhattunk, kiálltunk a balatoni út mellé, ahogy ez akkoriban még szokás – szokásunk – volt, és vártunk. Nem kellett sokáig, hamarosan fékezett egy piros lada, benne a kocsihoz épp passzoló pirospozsgás ábrázatú sofőrrel. Barátnőmmel összenéztünk (volt egy egyezményes fejbiccentésünk, mellyel jeleztük egymásnak, hogy egy vezető szimpatikus-e), és beszálltunk. Vidáman telt az út, az úriember viccelődött, mesélt a családjáról, velünk-korú csemetéiről, mi pedig meséltünk az útjainkról, arról, hogy most barátnőkhöz megyünk, bulizni, egyszóval kedélyesen autóztunk Akarattyáig. Ott egyszer csak letértünk egy számunkra ismeretlen mellékútra. Ez lehetett az első baljós jel, főképp, hogy már sötétedett, és a kocsiban egyre súlyosabb lett a csönd. Egy napraforgó-tábla mellett állt le a kocsi. Kérdőn néztünk. Mire emberünk elmosolyodott: „Eddig Sanyi bácsi volt jó veletek, most ti legyetek jók Sanyi bácsival!” A döbbenettől megijedni is elfelejtettünk. Összevillant a tekintetünk, és uzsgyi, be a szotyisba. Sanyi bácsi lusta bácsi, nem futott utánunk. Mi viszont tudtuk, hogy nem tudjuk, hol vagyunk, meg hát koromsötétben, egy kietlen mellékúton esélyünk sincs fuvarra. Így hát törülközőkbe bugyolálva ott aludtunk a földön, patkányok víg neszezése közepette... Azt sosem tudjuk meg, hogy Sanyi bácsinak jó lett-e ezután...

 

Még gimnazista voltam, szívemben ott dúlt a Sebastian iránt érzett szerelem, de hát ő az NSZK-ban, én a Plattensee partján, az évi rendes nyaraláson nagyszüleimmel, Csopakon. A nyár igazi afrodoziákum a kamasz szívnek, az én szívemben akkoriban is már újraegyesült a két Németország, csak német fiúkra utaztam, jöhettek keletről is. A strandon töltöttük az idő nagy részét, persze, hamarosan meghallottam, hogy vidám csapat telepedik mellém, csupa fiú. És köztük ő, Darius. Elindult a szokásos pillogatás, végül odajött, hogy beszélek-e németül, és hogy akarok-e fagyit. Ja, ja – bólogattam. Pedig akkor még csak egy éves német-kurzus állt a hátam mögött, ködösen értettem csak, amit ezek hadarva beszélnek. De a biztonság kedvéért mindenen, ami viccesnek tűnt nevettem, bólogattam, ha kérdeztek, szóval a szerelem hamar kialakult. Így telt el egy vidám hét, napközben séták, ha lehet, még több fagylalt, satöbbi. Aztán elkezdtek pusztulni a halak. A hírek csak erről szóltak, de se én, se Darius nem néztük a híreket. Eljött a legromantikusabbnak képzelt este, a nagyszülők megengedték, hogy tovább kint maradjak. Darius már várt, le a partra. Az aranyhíd döbbenetesen mutatott a haltetemeken. De éreztem, ez nem gátolhat meg minket abban, hogy fürödjünk. Szexisen invitáltam Darius-t a habok közé. Bokáig merészkedtünk, amikor az egyik felfordult hasú hal-zombi megmozdult. Visítva rohantam az üdülőig. Darius lemaradt. Nem tudom, úszott-e, vagy mit csinált, de mindenesetre többé nem láttam. Az egyik haverja azt mondta pár napra rá, hogy Darius kiábrándult: azt hitte, a magyar lányok vagányabbak. Ráadásul valami fertőzést is bekapott, az én hülye angolnáim miatt. Ekkor éreztem először, hogy a pasik bizonyos fokig korlátoltak, és hogy a saját hibáikból sem képesek tanulni...

Az évek folyamán láttam be: néha nem segít semmi, csak egy jól irányzott balegyenes. Sosem voltam egy pasi-verő típus, inkább hízelgéssel, szép szóval, szélsőséges esetekben hisztivel, zsarolással értem/érem el, amit szeretnék. Ám néha mindez hatástalan. Volt egy férfi, nevezzük X-nek, akivel elég sokáig összefonódott a titkos életünk. Nem miattam gyűltek a titkok, neki volt családja, ezért viszonylag ritkán találkoztunk, akkor is valahogy mindig berúgtunk, és a romantikát a véres valóság követte, például belém rúgott, szétcsapott a konyhában, ilyesmik. Én hulla szerelmes voltam, évekig tűrtem ezt a tempót, fel sem szisszentem, mikor a fejemet belevágta egy presszó mosdójának a falába, mert szerinte kikezdtem a pincérrel. Elintéztem annyival, hogy kicsit heves vérmérsékletű, de ezt csak azért csinálja, mert szeret – habitus kérdése. Alig múltam húsz, gondoltam, elég, ha én is visszacsapok ilyenkor, és lehiggad. Le is higgadt általában, vagy bealudt, másnap jöttek a sírós bocsánatkérések. (Vicces fickó volt amúgy – többször aludtunk a haverjainál, random módon, akit fel tudott csörgetni hajnalban, ahhoz estünk be. Az egyik helyen épp lakásfelújítottak, nem volt még tűzhely, ám a padlófűtés üzemelt. A drága egy nyári reggelen felcsavarta csutkára a fűtést, és másfél órán át vártuk, hogy a padlóra helyezett kotyógós kávéfőzőben lefőjön a kávé...). Az utolsó esténken egy kocsmában találkoztunk ismét, ahol ki tudja már miért, megint ütésre lendült akeze. Kihívtam az italmérés elé. Ki tudja, honnét szállt meg az erő, de akkorát behúztam neki, hogy elvágódott az aszfalton, bele egy pocsolyába, a szemüvege is eltört. Otthagytam. Vissza se néztem. Másnap felhívott, mézédesen kérdezte, hogy vagyok. És hogy megnőttem a szemében. Eztán más alapokra helyezzük a kapcsolatunkat. Nos, én totál más alapokra helyeztem: azóta nem találkoztam vele. Lehet, hogy ő az a férfi, akit ököllel kell szeretni?!

Lám-lám, csak mi nők tanulunk a férfiak hibájából. Ezek a csótányok pedig nem tudhatták akkoriban, hogy az a kislány egyszer majd megnő, nagyobb lesz önmagánál is, és kitűzi arcképüket a dicstelenség-falra, hogy örök időkig a trógerek panoptikumát gazdagítsák.