Karafiáth-Nagymesternő
2009. 12. 18.
Aktuális, készülés a karácsonyi lidércnyomásra
Aktuális, készülés a karácsonyi lidércnyomásra
Az egész város tombol, jaj, de rühellem ezt, ezért a mai bejegyzésem a nyugalom bájos kis szigete lesz. Az olvasó csak dőljön hátra, de úgy, hogy közben még lássa a betűimet, merengjen, hagyja, hogy kicsit elvarázsolódjék általam. Mert ma én is csak varázsolódom, nincs kedvem semmihez. Pedig hamarosan rohanok zenei tehetségkutatót vezetni, holnap is, közben pedig rettegek az ünnepektől. Kinek mit kell adni, mit főzzünk (bár én idén is vendégeskedem, nem vagyok már képes magam vendégségeket adni, mint a régi szép időkben, igaz, én is inkább csak régi, mint szép vagyok mostanság. Azért választottam Marjai Judit Halál a konyhában című fotósorozatát mai illusztrációnak, hogy mindenki megértse, mit jelent az ünnepi készülődés!
 

De azért vannak ám ajándék-ötleteim! Akinek van egy csöpp józan esze, Legát Tibor Buszos könyvét teszi a fa alá. Már túl vagyunk mindhárom bemutatón, a könyv tarol a sikerlistákon – senkit ne zavarjon meg, hogy épp a prae-n mit írtak róla!!!!
 

Az alábbi képen Legát Tibor, az író, Széki Dezső a fotós, és a Nagymesternő, a ceremónia őre látható. Széki Dezső épp aznap lett nyolcvan éves, egy nyolcvanas busz alakú tortával köszöntötték őt.
 

Másik karácsonyi aji-ötletem nyilván a saját könyvem, a Cigánykártya (Ulpius-ház könyvkiadó) és az albumom, a Fekete Macska (EMI/Hunnia Records). Aki ezt kapja, öt évre biztosítva van az élete!
 
De ami most éppen elvarázsolt, az egy mini-kiállítás a Szép Szidónia Szalonban (V. ker., Molnár utca 5.), amit tegnap én nyitottam meg. A fiatal képzőművész lányt nem ismertem, csak átküldött fotókat a munkáiból, amire rögvest beleszerettem. Nem szokásom, de mellékelem a megnyitó szövegét, hátha másokat is beszippant ez a világ!
 

Szofita és Karafiáth Orsi rémületesen reális élete
 
Szeretettel köszöntök ma este mindenkit Szofita kiállításán. Nagyon örülök, hogy engem kért fel, hogy ezt a mai tárlatot bevezessem, mert végre alkalmam nyílik elmesélni, mi minden fűz össze bennünket. Neki van tíz aggasztóan giccses története az életéből, nekem van tíz rémületesen reális – ez így együtt majd biztosan kiadja a valóságot. Kevés ez az egy este, hogy mindent elmeséljek magunkról, olyan döbbenetesen régről ismerjük egymást, és annyi, de annyi minden történt velünk ezalatt. De a tíz az éppen jó szám, hogy kiadja az egyet, az egészet, a történetek történetét. Bele is kezdek tehát.
 
Első felvonás: az évgyűrűk, avagy a megismerkedésünk története
 
Még egészen kicsi voltam, alig múltam egy éves, mikor először összefutottunk. Nem is akárhol: egy erdőben, ahol a fáknak metálfénye volt, és a levelek strasszosan csillogtak mind, amerre néztünk. Mert nem voltam ekkor már egyedül, amikor ketten néztük a fákat, egyszerre Szofita is ott volt velem, ki tudja, honnan került elő. „Te, Orsi – kérdezte – nem kellene megtalálnunk egy velünk egyidős fácskát? Olyat, aminek csak egy évgyűrűje van még. Mert ha találnánk egy ilyet, elnevezhetnénk őt magunkról. A törzsébe véshetnénk a monogramunkat, ami egyre nőne az évek alatt, de benne maradna a legeslegelső évben is. Már csak azért is kéne ezt tennünk, mert egyszer nagyok leszünk, és akkor is emlékeznünk kellene erre a gyerekkori névre, hogy soha el ne felejtsük, honnét nőttek az ágaink, honnan táplálkoznak a leveleink.” Jól van – feleltem, és még aznap megtaláltuk azt az egészen kicsike kis fát. Azóta jól megnőtt, néha gyűrűket, néha verseket, néha történeteket terem, alig győzzük leszüretelni. Ma is itt van a gyümölcséből néhány.
 
Második rész: a madárgyűrűzés
 
Akinek fája van, annak nagyon kell rá vigyáznia, jól megnéznie, kinek adja kölcsön, ki telepedhet rá egy ideig. Mi egy madárnak adtuk oda, jó pár évre. Különös madár volt, megígérte, ha megnövünk, megtanít minket repülni, meg tollászkodni, minden ilyen madaras dologra. Ő pedig azt kérte tőlünk, gyűrűzzük meg őt, és néha küldjünk leveleket egymásnak, ha messzi országokba kerülünk, ha más-más városba sodor minket a véletlen. Nagyon szép gyűrűt kapott a madár, de meg is érdemelte, sokat kellett cikáznia ide-oda, mert se Szofita, se én nem vagyunk nagy levélírók, viszont szeretjük tudatni a másikkal, mit is csinálunk éppen. Kedvenc hobbink, hogy fél-vicceket küldünk egymásnak. A másik megtalálja hozzá a poént, de nem árulja el senkinek.
 
Harmadik gondolat – a begyűrűző utcazajról
 
Egyszer elhatároztuk Szofitával, hogy leszigeteljük az életünket. Vettünk hozzá mindent: tiszta alkoholt, szivacsot, szigetelőszalagot. Jó sok időt eltöltöttünk ezzel, csaknem éveket, próbáltuk kizárni a zajokat és a fényeket. De szerencsére nem minden úgy működik, ahogy azt megálmodjuk. Egy ezüst fénycsík beszökött, majd utána surrant egy arany szellőcske is, és pár nap múlva azt vettük észre, hogy állunk talpig ragyogásban: eső hullik a csillárból, szikráznak a falak, ragyog felettünk a plafon-égbolt. Ekkor már tudtuk, hogy alighanem felnőttünk egy kicsit.
 
Negyedik közös esemény: a családi gyűrű története
 
Van a mi családunkban egy gyűrű, a nagymama óezüstje, amit mindig az első unoka kap meg. Egyik délután a nagyi összehívta a családot, hogy most már tényleg nagy a baj, elérkezett az idő, a gyűrűt tovább kéne adni, de nem tudja eldönteni, hogy Szofitának, vagy Orsinak adja-e tovább. Mivel egy gyűrűt nem lehet elfelezni, közösen hordjuk azóta.
 
Ötödik mese, vagyis az eljegyzésünk története
 
Micsoda béna szokás, hogy nálunk egyszerre csak egy menyasszonyod lehet – sóhajtott egy reggel Szofita. Én az egyik vőlegényemmel éppen a konyhában kávézgattam, klassz egy reggel volt, de azért megértettem őt. Neked annyi gyűrűd van – feleltem. Logikusan: aki tőled kap egyet, az a menyasszonyod lesz, nem? Szóval neked temérdek menyasszonyod van, ne keseredj el. Nem kell ezt mindenkinek tudnia…
 
Hatodik történet: a horgászgyűrű
 
Szofitával rengeteget horgásztunk, halásztunk, nekünk ilyen hobbijaink vannak, ha tetszik, csináljátok utánunk. Legjobban a horgászgyűrűinket kedveltük, csak felvettük őket, és kezünket a víz fölé tettük. Úsztak hozzánk a halak, örültek, hogy van kivel beszélgetniük. A vízben ficánkoltak a pikkelyek, pislogtak ránk, mint egy álomban. Miután a halakkal jól kibeszéltük, mi itt kint a helyzet, mi is megnyugodtunk. Hogy alapban minden rendben. Nem ragyogunk hiába.
 
Hetedik – amikor Szofitával eltévedtünk az M nulláson
 
Már napok óta csak ültünk abban a hatalmas limuzinban, és köröztünk a város körül. Nem lehetett leállni, sehol sem láttunk levezető sávot. Ám a hetedik napon Szofita megszólalt: te, lehet, hogy el sem indultunk. Én úgy tudom, a körgyűrű még nem készült el. Lehet, hogy igaza volt.
 
Nyolcadik kis sztori, melyben Einstein-t is megemlítem
 
Egyik nap megkérdeztem Szofitától, hallott-e már az Einstein-gyűrűről. A gravitációs lencsék egy különleges típusáról, amelynél két nagy tömegű égitest, galaxis vagy kvazár pontosan egy vonalba esik, és a hozzánk közelebb lévő objektum gravitációs mezeje a távolabbi objektum képét úgy képzi le, hogy az felőlünk gyűrűnek látsszon.
Nem hallottam még róla – felelte ő.
 
 
Utolsó előtti történet: A matematikai részgyűrű
 
Ez is egy közös pont lett az életünkben. A matematikai részgyűrűkről ugyanis még egyikünk se hallott, soha.
 
Az utolsó, avagy a Gyűrűk Úrnői

Végül egy nap mindketten beköltöztünk egy hatalmas gyűrűbe. Ott teltek-múltak a napjaink, hol giccsesen, hol reálisan. Egy nap, miután jól bepezsgőztünk, megkérdeztem Szofitától: Mondd, ha választhatnál, milyen életet választanál? Hosszan nézett rám, és csak annyit mondott: „Én ezt választottam, nem tűnt még fel neked?”
 

És most mindenki rohanjon beiglit venni, ügessen a halpiacra, és vegyen meg minden hülyeséget, amit csak lehet. A Csókoljmeg utolsó felvonása igazi karácsonyi ajándék marad – egy kis unalom a mozgalmas napokban.
 

 

 

 

 

 
 
Fotók
Halál a konyhában sorozat: Marjai Judit
Szofita: Szofita
Legát bemutatója: El Kerat Andrea

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés