Karafiáth-Nagymesternő
2009. 12. 04.
Lányregény folytatás, haute couture Orsival és szexi Mikulással
Lányregény folytatás, haute couture Orsival és szexi Mikulással
Mikulás bácsi minden nő álma, ha szakállas férfi lép az életünkbe, beugrik rögtön Mikibá, bizalmat kelt, ajándékot sugároz már maga a lénye. Gondoljunk Gryllus Vilmosra! Hány kislány volt belé szerelmes annak idején? Én Levente Péterbe is, de ez már alkati kérdés. A krampusz is egy szexszimbólum, kinek ne lenne otthon legalább egy virgácsa, vagy minimum egy ostora?! A Nagymesternő ma női Mikulás, előző életében a ligetben mutogatták volna, mint a Szakállas Asszonyt.
 

A Mondd, hogy szeretsz, és utána csókolj meg című regényem kissé hosszabb folytatása az én ajándékom erre a hétvégére. Még begépelni is iszonyat, egyre nagyobb rejtély, hogyan tett szert ekkora népszerűségre a suliban, szamizdatban terjedt, mindenki várta, mikor csattan el az első csók a narancssárga szájú amorózó és a cakkos ajkú kislány között. Hogy senki ne szenvedjem, a szöveg közé beépítettem első haute couture bemutatóm képeit, ami szerdán volt a Manier Szalonban, ahol tökéletes modellként tűntem fel. A többi képet Merényi Dávid és Nagy Gergő készítette, és legalább annyira szeretem őket…



A Jutkának eltört a lába, és nem jöhetett ki a strandra, feküdnie kellett egész nap. Ekkor történt a szerencsétlenség. A Katitól , a barátnőmtől jöttem hazafelé, mikor megállított a Jutka anyukája. Sosem kedveltem azt a nőt. Nem magas, a maga nemében még szép is, de valahogy olyan ellenséges. Sokszor szokott kiabálni, néha velünk is, és ok nélkül sosem szólít meg az utcán. Most feldúlt volt az arca, úgy közeledett felém. Csókolóm! – köszöntem illedelmesen.
-          Szevasz. Fontos dolgot kell kérdeznem tőled. Tényleg te ajándékoztad a Jutkának a sztreccs térdgatyát?
-          Nem, nem én – válaszoltam gyanútlanul. Aztán egyből is meg is bántam, hogy ezt mondtam, mert ekkor jutott az eszembe, hogy a Jutka megkért, hogy mondjam azt, hogy a nadrágot én adtam neki.
-          Aha! A Jutka pedig váltig azt állítja, hogy te adtad. Kösz a segítséget. Szevasz.
 

 
Elbúcsúzás után egész este rohadtul éreztem magam. Olyan volt, mintha elárultam volna a Jutkát. Pedig csak az történt, hogy elfeledkeztem az ígéretemről. Áh – zártam le magamban a dolgot. Eddig is mindig volt valahogy, holnap majd kitalálok valamit. „Elvégre a holnap az már egy másik nap” – idéztem magamban az Elfújta a szelet. Ez megnyugtatott, végre elaludtam.
A másnap történteket azonban nem intézhettem el egy vállrándítással… Aznap történt a csoda, a szerelem csodája. Ezt a napot azt hiszem sosem felejtem el. Végül is nem történt semmi, de nekem ez a semmiség a mindent jelentette, Talán túl sok mindent.

 
 
Délelőtt a Jutka háza előtt sétáltam el. Ő kiállt az erkélyre, és integetett, nehogy elmondjam a titkot. Én visszaintettem, hogy már elmondtam. Arra már nem emlékszem, pontosan hogy történt, de egyszerre csak a Jutka szobájában találtam magam. Ő sápadt volt, és mintha az ellenségeskedését palástolta volna, úgy nézett rám.
-          Ülj le – szólt halkan.
Leültem. Igazán nem voltam jó bőrben. – Ne haragudj – nyögtem ki végül, és lestem, mit fog válaszolni.
-          Nem haragszom, végül is nem tehetsz róla.
-          Mi van a lábaddal?
-          Fáj.
Ekkor tudtam, hogy baj van. Ő nem szokott ilyen rövid válaszokat adni. és azt is éreztem, hogy nem csak miattam van ez az egész. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy mi a baj, mikor bejött az anyja. – A Jutkának pihennie kell! – és olyan pillantást vetett a lánya felé, hogy én egy ilyentől tuti elbőgtem volna magam. Kiporoszkáltam a házból, és hazaindultam. Kb. fél óra múlva, nem tudom, mi ütöött belém, de újra elindultam sétálni. Hát látom, hogy a Jutkáék háza előtt ott áll Sebastian, a Kata és a Jutka anyja. Rám néznek. Én úgy tettem, mintha nem venném észre őket, hanem szóba elegyedek Éva nénivel, a haverom mamájával. De a végzetemet nem kerülhettem el. megkértek, menjek oda. Hát mit is tehettem? Odamentem. Remegő szívvel bár, de odamentem. Ellenséges szemmel nézegettek. Én már arra gondoltam, hogy megzöldültem, azért mustrálgatnak így. Végül megszólalt az anyja: - Menjünk fel a Jutkához, és te a szemébe mondod, hogy azt a nadrágot nem te adtad neki!
 

Na, erre már megmakacsoltam magam. – Nem – mondtam határozottan – nem teszem vele ezt. Végül is a barátnőm, és nem akarom elveszteni a barátságunkat. És különben sem éreztem, hogy miért kell ezt tenni. Ekkor szólalt meg a Sebastian: „A Jutkát itt senki sem szereti. Nincs más barátnője, csak te, és a Kati. Megérdemli, ha ilyen aljas, hogy titeket is elveszítsen.” Ahogy ezt mondta, a szép szemei hideg lángokat szórtak. Még így is gyönyörű volt. De a következő kijelentést nem tudtam megbocsájtani neki: „Nem is tudtam, hogy ilyen gyáva vagy!”
-          Nem vagyok gyáva! Csak nem értek itt semmit! Nem akarok semmibe beleszólni!
Ekkor már tudtam, hogy csak a könnyek segítenek. Mindig meggyőzően tudtam sírni akkor, mikor szükség volt rá. Hát most is sírni kezdtem, és Jutka anyjának a vállára hajtottam a fejem. – Én nem fogok felmenni – sírtam, és hogy a hatást fokozzam, azt hüppögtem: Mit csináljak, ha nem tudok hazudni?!
Ekkor vigasztalni kezdett. Simogatott, és azt mondta: Jól van! Nincs semmi baj! Te jó lány vagy. Nem kell fölmenned, csak nyugodj meg!
Elfolytottam egy diadalmas mosolyt, elbúcsúztam és hazamentem. Hát ez sikerült – gondoltam magamban – most már nem fognak zaklatni!
 

Ó, de mekkorát tévedtem ekkor! De mindenesetre délig nyugodtan teltek az óráim. Délben sétálni indultam, de alig mentem pár lépést, az idő hűvösebb lett, hát visszafordultam. Ekkor elhúzott mellettem motoron a Sebastian, és parancsoló hangsúllyal ezt kiáltotta felém: Itt várj meg! Akarok mondani valamit!
Mindezt olyan nyersen és parancsolóan mondta, hogy majdnem felforrt a vérem. Legszívesebben visszakiálltottam volna neki, hogy nekem te nem parancsolsz, de akkor már messze járt. A szívem azt súgta, várjam meg, az eszem azt, ne engedelmeskedjek neki. Végül az eszem győzött. Bementem a házba. Éppen jókor, mert ebédelni kezdtünk. Megkaptam a szokásos szidást, hogy mindig csavargok. Ekkor megszólalt a csengő. Tudtam, hogy ki csenget, ezért én mentem ki ajtót nyitni. Ő állt a kapuban. – Beszélnem kell veled! – kiáltotta felém.
-          Milyen témáról? – kérdeztem én úgy, mintha nem tudnám, miről akar beszélni. A szívemben reméltem, hogy velem és vele kapcsolatban, de a válasza ezt a feltevést eloszlatta – Természetesen a Jutkáról – mondta egy fintor kíséretében.
-          Állok rendelkezésedre – válaszoltam gúnyosan – de nem most. Most éppen ebédelek, ha nem zavar. Ezzel bementem ebédelni. A mamáék megkérdezték, ki volt az, én azt mondtam, hogy a haverom. Azt azért mégse mondhattam, hogy az a srác, akit szívből szeretek!
 

 
Ami ezután jött, az olyan volt, mint egy álom. Egy kusza, zavaros, de mégis gyönyörű álom. Délután átjött a Kati, és már nem bírtam magamban tartani a titkomat. Elmondtam neki, hogy szeretem a Sebastiant. Nem nevetett ki. Érzem, ha megtette volna, soha nem állok szóba vele. meghallgatott, én pedig megkönnyebbültem. Fura érzés, de ha valakivel megoszthatom a bánatom, nem is fáj annyira. Csodálatos nyugalom szállt rám, és hiába fájt a szívem, jól éreztem magam. Ezután mindenféléről beszélgettünk, és örültem, hogy Ő nem került szóba többé. Ebben a percben motorzúgás hallatszott. Megéreztem, hogy Ő lesz az. Megkértem hát a Katit, hogy menjünk ki az erkélyre. Nagyot dobbant a szívem, mert valóban Ő volt. Farmerban, sárga, olasz szabású pólóban, és a hideg időre való tekintettel rajta volt még egy piros, vagy inkább bordó dzseki. Igazán jól nézett ki, a sárga póló jól kiemelte szőke haját. Miközben motorozott, dzsekije repült a szélben. Elkörözött jó párszor a ház előtt, jó lehetőséget adva, hogy jól megnézzem. Átmentünk a Katiékhoz. Nem hiszem, hogy észrevette, mert sokáig kerengett a ház körül. Észrevehette, hogy a Katiéknál vagyunk, mert megállt a ház előtt. megkért, hogy jöjjek ki. Kijöttem. A kerítésnél ott állt a Jutka testvére, és a fiúja, az András. De ők most nem érdekeltek igazán. Köszöntünk egymásnak. Megszólalt Sebastian: - Egy-két dolgot meg kell beszélnünk. De nem itt.
-          Hát hol? - kérdeztem én hülyén.
-          Egy-két méterrel arrébb – válaszolta Ő.
-          Oké. Menjünk.
-          Gyere, ülj fel – fejével a hátsó ülés felé intett, és ajkán hamis mosoly látszott – persze csak ha nem félsz – tette hozzá gonoszan.
-          Még sose ültem motoron, csak akkor ülök fel, ha lassan mész, mert különben tényleg félek.
 

Felültem és lassan elindultunk. Csodálatos volt. A vállába kapaszkodtam, a szél cirógatta az arcom, a motor zúgott. Kiértünk a főútra. Egy autójött felénk, és én remegve szóltam, hogy álljunk meg. A legnagyobb meglepetésemre meg is álltunk. Kis idő múlva továbbmentünk. Azt hittem, hogy nagyot fog nevetni, és gyorsabb tempót vesz fel. Szívemet elöntötte a melegség. halkan szóltam, hogy mehetünk tovább. Egy ideig csöndben motoroztunk lassú tempóban, de végül ő törte meg a csendet – Sajnálom, hogy nekem kell elmondani neked ezt a dolgot – kezdte. Most vettem észre, hogy a magyart németesen beszéli. A jét és az r-et szinte hának mondja, és kissé tagolt a beszéde, de ez határozottan jól áll neki. – Milyen dolgot?
 
 
-           A Jutkával kapcsolatos. Azt hiszem,  még te nem tudsz semmit erről az ügyről.
-          Nem. Én még nem – vágtam oda élesen.
-          Hát akkor én elmondom. Kicsit kínos, mer tudom, hogy te szereted a Jutkát.
-          Igen, ez így van – kezdtem furcsállani a dolgot – és semmi rosszat nem tudnék elhinni róla – tettem hozzá óvatosan.
-          Pedig kénytelen leszel. Arról van ugyanis szó, hogy a Jutka lopott pénzen vette a nadrágot és a szoknyát.
-          Ez nem lehet igaz – vágtam közbe.
-          Pedig sajnos az. Tőle minden kitelik.
-          Mivel tudod ezt bizonyítani?
-          Ezt most speciel nem tudom, de múltkor ellopta az apja valutáját, és eladta a fagyisnak. Az anyjától is lopott már.
-          Én meg azt tudtam, hogy ezt a pénzt a nagymamájától kapta szülinapjára – közöltem.
-          Akkor miért tűnt el az apja valutája pár napja?
-          Ezt nem tudom. De nem is érdekel. És ha megkérhetnélek, menj lassabban, jó? – szóltam.
Talán ekkor villant át a fején, hogy zsarolni fog. Nagyobb sebességre kapcsolt. Félni kezdtem, mert csak az idén tanult meg motorozni, és egyszer el is nyalt a házunk előtt.
-          Felmész a Jutkához, és elmondod neki azt, amit kérünk tőled – parancsolta, és nevetett félelmemen.
-          Nem! – sikítottam – lassíts! Haggyjál békén! – ebben a pillanatban gyűlöltem őt. Elmentünk egy kutyás ház előtt, és a kutyák elindultak a motor felé. Sikítottam, ő meg direkt lassított. Félek a kutyáktól. Már három meg is harapott. – Siess! Kérlek! – könyörögtem – Megharapnak ezek a dögök!
-          Nem te mondtad az előbb, hogy álljak meg?! – kérdezte nevetve.
-          Jaj, te bolond! Siess már – görcsösen markoltam meg a vállát, amibe kapaszkodtam.
-          Na, felmész vagy nem?!
-          Nem megyek – nyögtem, látván, hogy a kutyák lemaradtak. Lemondóan sóhajtott. Talán belátta, hogy nálam zsarolással nem megy semmire. Egy ideig hallgattunk, aztán megszólalt: Egy ilyen csinos lány, aki véleményem szerint okos is, nem tudtam, hogy ilyen konok – úgy beszélt, mint egy tanár az elsős növendékeihez, akit jó belátásra akar bírni. Mérges lettem: - Idefigyelj Sebastian! Nekem ne próbálj hízelegni, jó? Ezt nem szeretem – eléggé vészjósló lehetett a hangom, mert nem folytatta. Kis idő múlva mégis megszólalt: - Orsi! Látom nálad nem megyek semmire. Ezért csak egyet tehetek. Szeretnélek megkérni rá, hogy tedd megg, jó? És felejtsük el a vitánkat. Már meg akartam szólalni, mikor egy gödör állta az utunkat. – Ebbe most beleesel – szólt hátra. Mivel tudtam, hogy úgyse megy bele, megszólaltam: - Akkor mindketten beleesünk és mindketten meghalunk.
Eközben arra gondoltam, hogy vele meghalni is szép lenne. – De szépen mondtad – affektált gúnyosan. Ekkor leállt a motor. Nekiállt rendbehozni, és mikor kész volt, odaszólt nekem: - És most téged szépen itthagylak.
Arra gondoltam, hogy tényleg képes itt hagyni, ezért gyorsan rápattantam az ülésre, és megfogtam a vállát. Halványan elmosolyodott és elindultunk. Rátértünk egy rosszabb útra, és motor újra leállt. Mikor végre elindultunk, kedvesen megszólalt: - Ne a vállamat fogd! Öleld át a derekamat. Nem szeretném, ha leesnél.
 

Engedelmesen hozzá simultam. Kellemes volt. A testem a hátához ért, és a szívem vadul dobogott. Ahogy a szél fújt, úgy éreztem, mi ketten már összetartozunk. Szerettem őt. Teljes szívemből. Mikor egy emelkedőhöz értünk, újra ő törte meg a csendet: -  Itt, amikor az Andrással mentem, sokkal kevésbé vigyáztam.
-          Igen? És miért? – kérdeztem nagy hülyén, mert más nem jutott az eszembe.
-          Rád vigyázni szeretnék – közölte egyszerűen, és ezután pár percig csönd volt. Olyan jó volt így együtt lenni Vele. Ilyenkor senki más nem létezik, csak én meg Ő. Szerettem volna, ha ez így marad örökre, de tudtam, hogy lehetetlen. Vigyázni akar rám – suttogtam magamban, és meglepett, mikor újra megszólalt: - Jó velem motorozni? – kérdezte.
-          Igen – feleltem  szórakozottan.
-          Azt szeretném, ha mindig szeretnél velem motorozni – mondta különös hangsúllyal. Erre nem tudtam mit válaszolni, annyira jól esett. Milyen különös érzés ez a szerelem. Vagyis nem a szerelem általában, hanem az, amit én a Sebastian iránt érzek. Az a gyönyörű fellángolás, édes érzés, amit semmi nem pótolhat az életben. A Jutkáék háza elé érkeztünk, megkérdezte, hol rakjon le. Nem erőszakolta rám, hogy a Jutkáékhoz menjek.
-          A Katiék háza előtt, jó? – kértem.
-          Jó. Bár szerettem volna, ha megteszed, amire kérlek. De mindegy.
 

Ebben a percben bármit megtettem volna érte, de már el is húzta a csíkot. Utána néztem, és azt kívántam bárcsak a karjai között lennék már… De nem ott voltam, hanem a Katiék szobájában. Boldog voltam és mindent elmeséltem neki. Közben pedig nyugtalankodtam is, hogy Sebastian csak zsarolni akar, nem is szeret. Pedig kell, hogy szeressen! Ekkor becsöngettek. Remegő lábakkal az ablakhoz léptem. Ő volt! Tényleg Ő!
-          Gyere le kérlek – kiáltott fel. Ilyen gyorsan még életemben nem futottam. Lent a kapunál megkérdezte, nincs-e kedvem még egyszer vele menni. Persze, hogy volt. Újra átöleltem, és újra boldog voltam.
-          Merre menjünk? – kérdezte.
-          Balra.
-          Jó. Arra megyünk, amerre te akarod. Szólj, ha valami kényelmetlen, és ha félsz, leállunk.
Jólesett a gondoskodása, és halkan megszólaltam: - A papucsom le fog esni a lábamról.
Nem hittem, hogy reagálni fog rá, vagy ha igen, elintézi egy vállrándítással. Nem így történt. Leálltunk és egy órát szerencsétlenkedtünk a papuccsal. Először a csomagtartóba próbálta belerakni, de nem fért bele. Egyik kezével fogta a kormányt, másikban a papucsot. Nem ment a dolog. Megkért, hogy fogjam én a kormányt, hogy nehogy leálljon a motor. Addig a motor elejére próbálta felkötni a lábbelimet. Hiába vigyáztam, a motor csak leállt. Nem volt mérges, újra beindította, és megkért, hogy most már jobban vigyázzak. A papuccsal nem tudott mit kezdeni, ezért megszólalt: - nem tudom elrakni, ne haragudj. Kérlek, addig, míg a házatok elé érünk, próbáld megőrizni. Aztán mezítláb megyünk még egy kicsit.
 
A házunk elé értünk, és leraktam a papucsot. Újra elindultunk, de amikor a Jutkáék házához értünk, az apja megszólalt: - Sebastian! A motor egyszemélyes!
Ő ingerülten válaszolt: - Most kétszemélyes lesz!
-          Azonnal beviszed és nem fogsz motorozni. Megértettük egymást?


Megértették egymást, ám hogy mi történt ezután, hogy szárba szökkent-e baljós és roppantul unalmas szerelmünk – maradjon a jövő hét titka. Addig is kívánok mindenkinek legalább ekkora szakállú Mikulást! Ez a bácsi egyébként anya haverja volt, becenevén Farkas, és mindig áradt belőle a pia-szag. A Bad Santa-t akkor még nem forgatták le, sajnos, mert azon a castingon tarolt volna…

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés