Karafiáth-Nagymesternő
2009. 12. 01.
Milyen vagyok az ágyban?
Milyen vagyok az ágyban?
A cím egyszerre hangzatos és egyszerre csalóka. De hát ki ne akarná kipróbálni az ágyát velem? Nagy ágyszakértő vagyok, az ágyak királynője, a kényelmesség lusta macskája, a forró takaró. Oh, az ágy! Mindennek az alfája és ómegája! Az ágy az életterem, a mindenem, nem is értem azokat a népeket, akik nélküle is megvannak. Vagy az eszkimókat, fagyágyban, jégtakaróval. Az én ágyam lázas fészek, vagy éppen dolgozószoba. Ágyamban a végtelen.
 
Én, aki az ágyban élek, az utóbbi időben alig használtam, alig használhattam. Röpke órákra csak, hogy aztán álmatlanul, fejfájósan ébredhessek, és rohanjak, kapkodjak, nyüzsögjek tovább. Az olyan nap, ami felkeléssel indul, eleve el van rontva. Ezt valahol olvastam, azt hiszem, én nem szoktam ilyen frappáns dolgokat kitalálni, de mélyen igaz – ezt állíthatom. A kialvatlan ember elviselhetetlen. A kialvatlan Orsi nem is ember. Egy merő para, a tekintete tébolyba fut, és köröz a pupillája mélyén valami félelmetes.
 
 
Mivel pontosan tudom, mennyire fontos nekem a kényelem és a tespedés, ezért egyszer, talán 14 éves lehettem, mikor először komolyan megbüntettem magam. Egyébként is imádom az önostorozást (másokat sem félek gyötörni, de erről lesz egy külön bosszú-poszt). El akartam felejteni az állandó Sebastiánról szóló nyavalygást, és kitaláltam, csak az segíthet, ha minden általam kedvelt jótól megfosztom magam – így logikusan másról fognak szólni a panasztirádáim. Elsőként a kávét és az édességeket, nagy favoritjaimat száműztem. Ráálltam egy teljesen spártai étrendre, csak üres abonett, nyers zöldség, és mindebből is olyan keveset, hogy állandósuljon az éhségérzetem. A kádfürdőt elfelejtettem, nem néztem filmet, csak az akkor még érthetetlen filozófiai munkákat olvastam szabad időmben. És a legfontosabb: otthagytam az ágyamat. Matrac nélkül, a földön aludtam több mint egy évig. Se párna, se semmi, csak egy vékony pléd takart. Minden lefekvés egy rémálom volt, minden felkelés édesebb ízt kapott. Persze a szerelmi bánat nem csökkent, még nagyobb hévvel lángoltam a német szívtipróért…
 
 
És közben eszembe jutottak az azt megelőző szép nyári napok! Minden augusztusban a kertet választom kempingággyal, hiszen van egy hét, amikor a legtöbb csillag hull alá az égből, és én egyet sem szeretek kihagyni. Annyi mindent lehet kívánni! S nekem mindig annyi kívánságom volt! Bár a vágyak fele Sebastian felé szállt, ötven százalékban őt akartam, 25 százalékban több zsebpénz, a maradékban klassz ruhákat.
 
 
Aztán az álom valóra vált, mármint a Sabastian része, és elmúltam tizenhat, vissza a paplanok menedékébe. Ebben az időben készült az alábbi fotó, amit nagyon szeretek, mert hű lenyomata akkori önmagamnak. A falon Axl Rose és az Elfújta a szél, a többin pedig a saját készítésű tablóim, amin mindenki felvonult, akit akkoriban favorizáltam. Azóta is szomorúan gondolok arra, hogy hová tűnt a kamaszos lelkesedés, mikor egyetlen falon elfért a világ, amely hatalmas és tágas volt, megfért benne a Bonanza Banzaitól Brechten át minden. Mostanában csak az Elfújta a szél maradt: még egy életnagyságú paravánom is van, valamint a plakát a konyhában. És amúgy én és én, én mindenütt. Bár ez is egy szép univerzum!
 
 
Azóta aludtam én már mindenhol. Szicíliából hazafelé tartva, egy éjszakai vonaton a sodrott poggyásztartóban, rendőrségi zárkában (erről még lesz szó), szotyiföldön (erről is), egy ismeretlen kültelki panel nyolcadik emeletén a sarokban, pályaudvarokon, buszokon, kempingekben, horror-szállodákban. Hatalmas előnyöm, hogy bármikor, bármilyen szituációban bármi lehet az ágyam. A legszebb mégis Helsinkiben volt, egy hatvan centiméteres mohaszőnyeg. (Erről bővebben majd a vicces utazások posztban, de egy kép álljon itt a szürreális reggel emlékéül!)
 
 
Amikor egy festő-barátom, Isaak Sipos Silard megkért, álljak neki modellt, egyből az ugrott be neki is, hogy nekem feküdnöm kell. Hiszen az életem nyolcvan százalékát így töltöm, egy rólam készült portrénak tükröznie kell ezt:
 
 
Persze a valóságban nem vagyok ennyire szecessziós, de azt szeretem a fotózásokban és a festményekben, hogy jó esetben az ideálisra törekszenek, hogy aki látja, szinte fájó vágyat érezzen aziránt, hogy mellém feküdjön! Mint az alábbi fotón is, amit Dobos Tamás készített, még annak idején a Hamu és Gyémántban jelent meg.
 
 
Most pedig rohanok, egy divatbemutatón, a Manier szalonban leszek ma modell. Csütörtökön pedig teljes díszben, teljes fegyverzetben adom át a csodát – magam!


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés