Karafiáth-Nagymesternő
2009. 11. 06.
Lelki társam: Lakat
Lelki társam: Lakat
Hírnév, siker – e kettő kell nekem – írtam tizenhárom éves koromtól minden egyes versgyűjteményem és regényem mottójául. Akkor nagyon biztos voltam magamban. Igaz, azóta sem gyűjtöm a kételyeket.

Ahogy a régi munkáimat újraolvastam, és hasonlítgattam mások versezményeivel, igazándiból csak egy valakit tartottam igazi rokonnak. Igaz, a témáink mások és mások, de a dallam, a rímek csengése, és a lelki lendület ugyancsak azonos. Hosszú ideje kedvencem Lakat. Ugyanolyan drága kis grafomán, mint én voltam annak idején. Megfog egyszerűsége, keresetlensége, az, hogy nem más, mint egy elcsiszolt gyémánt, amit ha furcsa fénytörésben nézek, mindig felragyog. Leginkább a Danubiust elsirató posztja tetszett, ami már-már eposzi magasságokba emelkedik. Az én kamaszkori verseim sajnos nem találták meg az igazi témájukat – illetve amit találtak, az túl búskomor egy ilyen aranyos lánynak, amennyi idős voltam megírásuk idején:

Témám csak és kizárólag a szerelem és a halál volt. Sajnos szerelmes opuszaim olyanok voltak, mint bárkinek a szerelmes versei kamaszkorban. Érdekesebb a halál tematika, 1988-tól 1995-ig (ne számoljunk utána, nagyon kicsiny voltam) ez vonta fenyegető árnyékába költészetemet. 1995 baljós év, az érettségi éve, akkortájt már abbahagytam a vészmadárkodást.


De előtte remekművek születtek, bár nem lettek halhatatlanok.
Nézzünk meg közelebbről párat, időrendben!
 
1988: Egy lány arca – részlet –
Mikor férjét elvitte a himlő, / nem volt benne gyötrelem, / az arcán nem volt más érzelem, csak a / félelem. // Mikor kislánya is odalett, / nem sírt egy percig sem, tűrt csöndesen. /Arcán nem volt más érzelem,/ csak a félelem.

A himlő, a csonkolás, az elsorvadt végtagok sokáig foglalkoztattak. Mindenki sebhelyes volt ebben az időben, ragyavert, félszemű, vagy ha testileg minden rendben volt az alanyommal, akkor az őrület kerítette hatalmába. Sok vers játszódott kietlen vidékeken, távoil, pókhálós kastélyokban, vagy a múltban, miként a következő, 1989-es, oldalakon átívelő ballada. Az egész egy hosszú és fárasztó, önismétlő haláltusa lefestése:

A haldokló – részlet
Egy ifjú az ágyán fekszik, / a teste ráz. / A homlokát már kiverte a láz. / S felkiált: Ne jöjj halál. //Egy ifjú az ágyán fekszik, / teste hideg már, / a szeme üveges, talán a mennyben jár. / Elragadta a halál.

Pár hónapig bennem is elhalt az ihlet, hogy aztán újra felcsendüljenek a végítélet harsonái. A következő mű szintén nagyon hosszú, és értelmezhetetlen is. Egy férfi könnyű esti sétára indul, ám sűrűsödnek körülötte a fenyegető jelek, még végül (1990):
 
A rengeteg – részlet
Velőtrázó sikoly,/a madár is megremeg,/egy férfi hátában kés,/ de zöld a rengeteg.//
Halott erdő mélyén,/a halotti csendben,/embercsontváz fekszik / benn, a rengetegben.
Bajtai Andris szerint a vége már-már egy Kányádi vers... Ám teltek az évek. Megvannak még régi levelek, melyben azt fejtegetem, hogy az én utam a szabadvers, a rím tényleg csak béklyó, fontos mondanivalóimat elfedi csupán. Ám akárhogy boncolgatom azt a kriptaköltészetet, amit műveltem, nem találom benne a nagy mondanivalómat, ami pedig egész kamaszlényemet feszítette. És közben nagykorú lettem, megvolt a tizennyolcadik szülinapom is:
 
 
De érettségről nem árulkodnak az úgynevezett lírai csúcsaim. Ezeket tartottam a legjobb darabjaimnak, fénymásolatban terjedtek az iskolában. Az gimnáziumi lapot én szerkesztettem, és teli volt a zöngeményeimmel. Álnevem Költőzseni volt. De most jöjjön az akkori favoritom. Ezt a verset küldtem be 1993-ban a sárvári pályázatra. Nem nyertem, de kaptam meghívót a Körbe. Nem mentem el. Vagy 15 évvel később Kemény Istvánnál voltunk. Ő éppen az akkori sárvári zsűrizőfüzetet lapozgatta. Megkerestem benne magam. Ez állt a nevem mellet: „Rossz, de beteg. Írni kell neki.”

A hulla alkonya
Kúszó, reszkető, hajlongó ágak, / mesebeli ígéretek, / torok felé kúszó kígyók, / suttogó kísértetek. //Rémisztő, fehér, hideg ködök, / zúgó rettenet, / végtelenbe futó ölelés, /fájdalomtól torzult tekintetek. //Távolba vesző jajsikoly, / ellankadt hörgések, / fáradt, legyintő mozdulat, / idegrázó dörgések! // a levegőbe sűrűsödő halál, / az elhagyott vélelem. / Én már tudom, mi ez. / Igen. A félelem!

 

Ha meghalnál – részlet
Nem szólsz, hisz halott vagy, / megtagadott tested látom csak. / És levélbe csavart testtel zokogok / csontból készült hantodon.
 
Ez persze már az 1995-ös év, nem csengenek bonganak a rímek, nem remegnek a halottak, nem rezeg a kocsonyás agyvelő. Pedig ekkor jöttek a formailag újító ötletek, a kereszt formájú Sírnak a sírok, vagy a csontváz formájú Enyészet. Persze nem maradhatott ki a sorból a  Haláltánc sem, a Téli dal az elmúlásról, az Öngyilkos beszéde a világegyetemhez, a Magamba pusztulva (a kezdete is biztató: „Engem lefejeztek”), az Utópiám (mely a Halálban játszódik, és a vége teljességgel értelmezhetetlen: „Így fontak börtönt körém a halak és a falak.”). Ha meghalt egy távoli rokonom, új lendületet kaptam, szinte lubickoltam az érzésben. Így születtek olyan alkotások, mint az Annus néni halott, vagy az Eltávozott rokonok, amelyben eljutottam a következtetésig: „Antitézise lettem önmagamnak.” Fura szavak egy kislánytól, de akkoriban az idegen szavak szótára volt a kedvenc olvasmányom, minden nap ötöt megtanultam, és beillesztettem a versekbe. A Temetőben című opusz vége is klassz: „A sírok! A sírok oly nagyszerűek!”. A Végrendeletem ennél összetettebb, azt hetente javítottam. Voltaképp egy csinos felsorolás az anyagi javaimról, melyeket minden héten más-más fiúnak ajánlottam fel.
Persze sikereim így is voltak. Nem is akármilyenek. A gimiben hárman voltunk a Boszorkányok, természetesen mindhárman költők. És mindig kommentáltuk egymás sorait. A versfüzetekben hátul hagytunk üres oldalakat a kritikáknak, amik csak hozsannázók lehettek. Évi írta (ő közben író lett Franciaországban, franciául) „Eleinte furcsák voltak a verseid, de újraolvasva nagyon tetszenek. Annyira csodállak azért, hogy ilyen csodásan írsz! Ezt most őszintén írtam! Egy szuperjófej csaj vagy, és egy szuperjó egyéniség! Szeretnék a barátnőd lenni.” Anikó – a remek állatorvos így kommentált: „Nagyon tetszett a Temetőben, a Hamis ima és a Halotti tor című versed. Véleményem szerint nagyon képgazdag vagy, csak a rímekkel vigyázz, sok a ragrím: fáradok – feltámadok – elpusztulok, vagy poraim-soraim, a csontvázam remeg – de életem remek kissé erőltetett, és az ami az elvérzek után következik, ritmusban sem pontos. De ezek csak formai dolgok, tök sok ismerős gondolatot találok.” Aki ilyen kritikusokkal startol, nem csoda, ha nehezen visel bármit, ami nem a szuperlativuszok nyelve.

Nem tudom, miért vettem búcsút jól bevált témámtól. Tényleg rejtély. De a rémeket és fantomokat azóta is keresem, és egy igazira rá is találtam már:

Ezért vagyok mindig zavarban, ha kezdők hozzák nekem a zsengéiket, hogy véleményezzem. A híres idézet jár a fejemben: „Becsüld meg a kezdőt. Ő még semmi, de minden lehet.” Engem is sokan biztattak, erősítettek. Így utólag már nem egészen értem, miért.



Főfotó  (Matrjoskák futása): Marjai Judit
Blogfotók: archív

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés